2. ÉVADKEZDŐ!! 1 fejezet...... Viszontlátás!

Semmi másra nem vágytam, csak egy jó erős kávéra valami eldugott helyen. A tegnapi veszekedés még mindig az agyamba dübörgött. Fogalmam sincs mit kéne tennem, de arra jutottam ez így nem mehet tovább. Stephan és én már három éve együtt vagyunk. Mellettem volt mikor lediplomáztam én pedig akkor mikor átkerült Monacóba. Sajnos az óta alig volt egy nap is, hogy ne kaptunk volna valamin össze. Rengeteget edz, és dolgozik, hogy jó legyen a pályán, de nem megy olyan jól, mint szeretné. Persze eddig nem sok meccse volt, de mégis tudom, hogy bizonyítani akar. Mint nekem, mint pedig saját magának. Mióta átkerültünk az én munkám sem úgy megy, ahogyan azt szeretném. Persze vannak megbízásaim, de még egy ügynökségnél sem sikerült elhelyezkednem, mint normál fő állású fotós. Gyakran vagyok koncerteken, fontosabb eseményeken, amiket aztán tovább küldök egy- egy magazinnak és vagy bejön nekik vagy nem. Hiányzott Milánó és persze a barátim is. Meg a régebbi lapom, ami itt nem vett át. Pedig még egy két éves sport újságírói kurzust is elvégeztem amit Stephan állt. Fotóztam civil embereket és modelleket is. Beültem egy csendesebb helyre. Rendeltem egy fánkot és egy kávét. Elővettem a laptopom és a tegnapi koncert képeket nézegettem. Este komoly meccs lesz, mert Stephan a PSG ellen lép pályára.  Sokat tanakodtam azon, hogy elmenjek- e a mérkőzésre, de végül a nem mellett döntöttem. Kicsit még féltem saját magamtól és az érzelmeimtől mikor esetleg Zlatant mutatnák a nagy kivetítőn. Persze Stephan győzködött és még ez is egy ütköző pont volt, aminél végül be lehetett dobni az „Én soha nem támogatom” kártyát. Nyáron voltunk több helyen, ami közelebb hozott minket, de mióta újra elkezdődött a szezon már egyre rosszabb. Tudom, hogy neki sem jó így, de nem akarok én engedni folyton. Megnéztem a leveleimet és láttam, hogy két helyen is elfogadták a képeimet. Ez kicsit boldoggá tett. Már épp befejeztem a fánkomat, ami egyszerűen fenséges volt mikor megcsörrent a telefonom. Meglepődtem, hiszen erre a hívásra nem számítottam, de örömmel vettem fel a kagylót.

- Heléna, szia. Mi van veled? – Kérdeztem nagy örömmel a hangomban.

- Merre vagy?

- Jelenleg egy kis étterembe.

- De Monacóba nem? – Tudakolta és hangjából izgatottságot véltem kihallani.

- Igen…. és..

- Szuper. Én is itt vagyok és mivel már majdnem egy éve nem láttuk egymást jó lenne találkozni nem, gondolod?

- Itt vagy a városba? Ez fantasztikus. – Ugrottam fel és gyorsan kikapcsoltam a laptopomat. Annyira hihetetlen, hogy az egyik legjobb barátnőmmel fogok találkozni. Nem szakadt meg a kapcsolatunk csak ezek a havi üzenetek a Facebookon nem voltak olyanok, mint az élő találkozások. Megadtam neki a címemet majd fizettem és elindultam hazafelé. Mikor megláttuk egymást szinte egymás nyakába ugrottunk az örömtől. Beinvitáltam a lakásunkba, ami jóval nagyobb, mint a Milánói volt, de én igazán szerettem.

- Milyen szép. – Nézett körbe barátnőm.

- Köszönöm. Stephannal közösen választottuk mikor ide jött játszani. Kérsz valamit inni, vagy enni?

- Nem köszi. – Nézett rám Heléna és beültünk a nappaliba.

-  Amúgy mi hozott erre téged? – Kíváncsiskodtam.

- Ne már… nem hiszem el, hogy nem gondolod. Az esti meccs… és persze ez közelebb is volt, mint Párizs. Nem tudom, te merre ülsz, de mehetnénk együtt. Vagy te Stephannal mész?

- Nem megyek….

- Mi? De mért nem? Dolgod van? – Nézett rám bánatos szemekkel.

- Eléggé összejöttek a dolgok, és….

- Lili ugye nem a tesóm miatt nem akarsz jönni? – Pont bele a közepébe. Tudom, hogy barátnőm is tudja még mindig nem felejtettem el Zlatant teljesen, hiszen kérdés nélkül is mesélt róla olykor, amiért igazán hálás voltam neki. Hihetetlen, hogy már itt vagyunk egy ideje, de még mindig attól tartok, hogy összefutok vele. Azt a fájdalmat, amit nekem okozott már sosem fogom elfelejteni.

- Nem csak miatta van… Stephan és én sem jövünk ki annyira jól, mint régebben. Eléggé sokat balhézunk… én pedig azon gondolkozok, hogy visszamegyek Milánóba. Azt gondolom akkor kezdődött ez az egész, amikor ideköltöztünk.

- Sajnálom. Azt hittem megvagytok. A tesóm tartja vele a kapcsolatot.

- Igen tudom. Szoktak beszélni telefonon… meg néha összefutnak.

- Zlatan azt mondta, hogy úgy tervezte bármi lesz is a végeredmény megisznak valamit a meccs után.

- Nekem erről Stephan egy szót sem szólt. – Tűnődtem. – Bár mostanában szinte alig beszélünk.

- Nézd, biztosan jólesne neki, ha eljönnél. Ez nagyon fontos meccs.

- Lehet, már jegy sincs.

- Ne viccelj már… ő tuti tud neked szerezni.

- Az mondjuk igaz. – Mosolyodtam el.

- Akkor meg mire várunk. Van mezed?

- Persze, hogy van.

- Szuper nekem is… a tesómé, de szerintem nem számít, csak, hogy szurkoljunk teljes hangerőből.

- Az már igaz. Várj, kicsöng. – Hallottam a telefon búgását majd egy kedves hang szólt bele.

- Szia. Tessék? – Hallottam Stephant a vonal másik végén.

- Szia, drágám, csak lenne egy fontos kérdésem.

- Igazán? Mi lenne az?

- Először is találkoztam Helénával, és most azon tanakodunk, hogy mégis szeretnék elmenni az esti meccsre.

- Ez jól hangzik.

- Igen szerintem is. Csak az a probléma, hogy nincs jegyem. – Mondtam neki tettetett szomorúsággal a hangomban.

- Á már értem. Helénával ezt jól kiterveltétek. Természetesen tudok jegyet nektek.

- Csak egy kell, neki már van. – Vágtam rá gyorsan.

- Remek akkor csak neked kell. Figyelj, bent leszel, ennyit ígérek oké?

- Köszönöm Stephan. Mikor érsz haza? Látlak még a meccs előtt?

- Nem tudom pontosan. Lehet, hazaugrok még egy két dolog miatt, de inkább találkozzunk valahol a meccs után. Amúgy is összefutok egy pár haverommal utána.

- Ok… köszönöm, és szia.

- Szia. Szeretlek. – Mondta majd lerakta a telefont.

- Sikerült! – Kiáltottam fel.

- De jó. Akkor újra együtt szurkolunk. Már jó régen volt ilyen.

- Igen. Jártál már a városba? A meccsig még van időnk nézelődni.

- Még nem voltam… szóval mutathatnál egy- két jó helyet. - Nyakunkba vettük a várost és sok nevezetességet megmutattam neki. Elvittem a kedvenc helyemre ahol néha ebédelni szoktam.

- Mesélj, mi van veled? Eddig szinte csak magamról beszéltem.

- Elvagyok. Egyre jobban megy a szalon és a márka bolt is kezd fejlődni. Persze pasi nincs, de úgy gondolom, jön, amikor jönnie kell. Nem igazán járok haza Svédországba. Dolgozok és ennyi. Eltelik a nap. Felvettem pár embert még magam mellé így van már helyettesem és mikor a tesóm felhívott igent tudtam mondani neki.

- Mégis mi történt Manuellel?

- Semmi… nem úgy alakult, ahogy akartuk. Akkor fájt, de már ennyi. Persze nem azt mondom, hogy nem volna jó vele lenni, de nem volt időnk egymásra és annak, hogy távkapcsolatba legyünk nem sok értelmét látom…. Meg lehet, hogy félrelépett, bár ezt erősen tagadja. – Hajtotta le a fejét szomorúan.

- Párizsba nem jársz?

- Nem sokat. Jelenleg azon gondolkozok, hogy más területeken is legyen márkaboltunk, fodrászatunk és, hogy a nevem érjen valamit a szakmába. Ezt saját erőből akarom elindítani és a vezetéknevemmel már így is hátrányba vagyok, hiszen mindenki a tesómmal azonosítja. Zlatan segítene, de nem akarom, hogy beleavatkozzon. Ez az én ügyem és én akarom véghezvinni.

- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Alexandrával sem szoktál beszélni?

- Néha de annyira nem érdekel. Csakis magával van elfoglalva. Jó nem mondom, hogy rossz anya, hiszen Maxit fantasztikusan neveli, csak túl sokat enged meg magának és sok betekintést enged a sajtónak a magánéletükről. Ez a tesómat idegesíti, de semmit nem tud tenni ellene.

- Én nem tennék ilyet. Néha már az is kellemetlen mikor lefotóznak Stephannal ha valamerre megyünk. Amúgy mit szólnál hozzá, ha egy kicsit pihennénk meccs előtt?

- Remek benne vagyok. – Mosolygott rám és a desszert után haza indultunk. A mérkőzés fél kilenckor kezdődött és ígéretéhez híven Stephan bejuttatott a stadionba. Előtte még találkoztunk és kezembe nyomott egy kártyát, amit fel kellett mutatnom.

- Minden jót drágám. – Öleltem át. – Bármi lesz nekem, te vagy a bajnok.

- Szeretlek Lili. Jó lenne győzni, de elég erős a másik csapat.

- Simán levered őket. – Mosolyogtam rá.

- Azért csak maradjunk reálisak. Megyek, mert még elkések a kezdőrúgásról. – Mondta majd egy csók után elbúcsúztunk egymástól.  Helénával végig kiabáltuk az egész mérkőzést. Én El Shaarawy ő pedig Ibrahimovic mezben feszített. Remek volt és minden olyan volt, mint régen. Azt kívántam bár soha ne lenne vége ennek a pillanatnak, de mint minden jónak, ennek is vége szakadt. Stephan nem rúgott gólt és 3-0- ra kikaptak.

- Sajnálom őket, de őszintén megmondva örülök, hogy Zlatanék nyertek. – Mosolygott barátnőm mikor már kifelé jöttünk a lelátóról.

- Nem megyünk le az öltözőkhöz? – Kérdeztem.

- Felőlem. – Vonta meg a vállát és utánam jött. Csodálkoztam, hogy ezzel a kártyával minden hová beengedtek, de valamilyen szinten büszkeséggel is töltött el.

- Kicsit előre megyek, mert lehet Stephan már átöltözött.

- Jó én meg majd a vendég öltözőnél várlak.

- Rendben. – De mikor leérünk éppen akkor jött ki egy magas barna hajú férfi, akit már lassan négy éve próbálok elkerülni.

- Zlatan. – Szaladt oda Heléna hozzá, én pedig úgy álltam ott a folyosón, mint valami szobor.

- Szia. Hogy vagy? Kivel jöttél? – Hallottam erős, férfias hangját.

- Lilivel. – Mutatott felém Heléna mire mindketten rám néztek én pedig észbe kaptam és feléjük indultam. Próbáltam nyugodtnak látszani, de a szívem őrületes módon kalapált. Még mindig hihetetlenül helyes volt, és ahogy kék színű meze rá feszült mindenféle gondolatok futottak át az agyamon.

- Szia. – Köszöntem és próbáltam elkerülni a szemkontaktust, de nem tudtam ellenállni annak, hogy belenézzek a gyönyörű barna szemeibe.

- Szia. Lilien. – Köszönt oda nekem. – Nagyon csinos vagy. – Majd közelebb jött és adott két puszit. Megéreztem az illatát, ami kicsit izzadsággal keveredő férfi parfüm volt.

- Hello. Nagyon jó voltál. – Néztem rá és éreztem, hogy a kelleténél kicsivel lelkesebb vagyok. Muszáj leállítanom magam.

- Köszi. Bár nem rúgtam gólt, de majd legközelebb.

- Az én tesóm a legjobb és annyira hiányzott. – Ölelte át Heléna.

- Stephan nem jött még ki? - Érdeklődött.

- De…. vagyis, nem tudom…. – Habogtam.

- Visszamegyek átöltözni. – Szólt végül és visszament én pedig a hazai öltöző felé vettem az irányt.

- Itt vagyok. – Mosolyogtam Stephanra mikor kilépett a helységből. Fekete póló és rövid farmer nadrágot viselt.  

- Örülök. – Csókolt meg üdvözlés képen.

- Jó voltál. – Dicsértem meg.

- Kikaptunk. – Hajtotta le fejét bánatosan.

- Nekem akkor is te voltál a legjobb. – Mondtam és kézen fogva elindultunk Zlatanék felé, akik már vártak minket. Jó volt újra így együtt lenni és jó volt újra Zlatan közelébe éreznem magam. Az étterembe elmentem mosdóba és mikor kiléptem a szűk folyosóra vele találtam szembe magam. Próbáltam kikerülni, de elém állt. Magassága miatt esélyem sem volt kikerülni.

- Nem engedsz vissza? – Tudakoltam.

- Jó, hogy újra látlak… tudod furcsa, hogy ezt mondom, de hiányoztál.

- Vissza kell mennem. – Vágtam rá és próbáltam nem figyelni arra, amit mondd.

- Lili figyelj akkor mikor elmentem én…

- Ne! – Állítottam le. – Nem akarom felhozni ezt. Stephannal járok és nagyon nehéz volt újra elhitetnem magammal, hogy ő az, aki kell nekem. Kérlek csak legyünk túl ezen az estén, mint két régi barát és ennyi. Nem találkozunk többet.

- Azért több volt köztünk, mint barátság. – Vetette oda és pimaszul mosolygott. Ó, hogy én mennyire imádom mikor így mosolyog, de nem láthatja meg rajtam, hogy elgyengültem.

- Volt! – Nyomtam meg. – Most pedig engedj el, mert gyanús lesz, hogy ennyi ideig vagyunk itt.

- Figyelj, tudom, hogy Stephannal vagy és örülök, hogy a legjobb haverom boldog komolyan, de… sokat gondolok rád.

- Akkor mért nem jelentkeztél soha? – Kérdeztem mérgesen.

- Nem tudom, de a fiam és Alexandra elvették az időt.

- Ez egy értelmetlen kifogás és….. hagyjuk. – Hagytam ott és visszamentem Stephan mellé az asztalunkhoz.